A haladás gátja a világ vaksága.
Az álság átka és a valóság varázsa.
A szerénység, az alázat, az egomentes, tökéletes, isteni állapot.
Keverednek a fogalmak és a lényeg elsikkad.
A szerénység nem azért fontos, amiért úgy hangoztatják. Egyfajta értelmiségi pózként, a magasan fejlett emberként álszerénykedünk naphosszat. Ahelyett, hogy elismernénk, hogy ami jó az jó. És pont. Minek a játszma?
Az álszerénység másik fajtája, amikor nem tudjuk elismerni azt, amit jól teszünk, mert olyan mélyen fut bennünk a “kisebbségi program”, hogy már észre sem vesszük.
Az igazi szerénység arról szól, hogy nem nézem le a másikat, mert más, mint Én.
Az igazi szerénység az, amikor a nálam esetlenebbet segítem és tanítom arra, amiben Én jobb vagyok (ha kéri).
Az igazi szerénység az, hogy tisztában vagyok magammal és a képességeimmel, de azzal is, hogy egy olyan végtelen világ része vagyok, ahol “azért vannak még képességek”.
Az alázat azért ránt rögtön görcsbe, mert az álságos megalázkodás jut eszedbe. Amikor azt mondják, hogy alázattal állj a feljebbvalóhoz. Mindezt egy “kellemes hangulatú”, autoriter, parancsuralmi közegbe ágyazva. Hazug és erőszakos.
A másik alázat az, amikor minderre hevesen rázod a fejed, mert te igenis alázatos vagy. Hát persze. Alázatos vagy, mert azt hiszed ezért jár a jutalom. Legbelül tudod, hogy az alázat nagy erény, ezért eljátszod, hátha megsimítják a buksid.
Az igazi alázat az nem mutat és nem beszél.
Az igazi alázat csak megjelenik. Mikor belül meghajtod fejed egy „nagyobb erő” előtt. Nem azért mert félsz, hanem mert elismered és megköszönöd létezését. Ahogy veled szemben „Ő” is ugyanezt teszi.
A valódi alázat az, amikor magadat felismerve és elismerve tudod élvezni a sokszínű élet megannyi virágát. Nem eltaposod, hanem átléped a kicsit és kisegíted a nagyot. Nem azért, mert így illik, hanem mert a megfelelő ütemben haladva ez a következő lépés.
Az egómentes tökéletes állapot. Úgy vágyják ezt már kicsik és nagyok. Sokan hangoztatják, ’minő förtelem az ego érdekvilága. Épp csak azt nem veszik észre, hogy aki fröcsög, az maga az ego. Hiszen az ego nem más, mint Te magad. A személyiséged. Az ego az, aki egészen kicsi korod óta fejlődik itt a Földön és elsődleges célja, hogy megvédjen téged. Hogy mitől? Bármitől.
Amíg nem ismered el és nem éled meg igazán saját egód fényét, addig hogyan akarsz túljutni rajta? Ha megtagadod azt a részed, mert a nagyobb felé törekednél, mit gondolsz meddig jutsz? Lehet itt a végtelen univerzum tökéletes egységében létezni, de ha egy szimpla egót nem tudsz élvezni, akkor szerinted bármi más, hogy fog menni?
Első lépésben mindig kezdd magaddal. Rakd a helyére azon részeidet, amik még meglehetősen „alul működnek”. Már ekkor szemlélheted a csillagos eget és törekedhetsz az „egón túlra”, csak közben hagyd meg neki a létezést és csak élvezd. Így, mint trambulin ad majd erőt, hogy lépésről lépésre, egyik lábadról a másikra ugorva szökkenj oda, ahol vár a csoda.
A GYAKORLAT - TUDATOSAN ÁLSZENT?
Tudatosan álszent
Egy hétig nincs más dolgod, mint négy alkalommal vedd észre, mikor eluralkodik az álszerénység rajtad. Ezeket írd le magadnak és arra keresd meg a válaszod:
Kinek/minek akartam megfelelelni?
Mi történt volna, ha nem felelek meg?
Tudatos megalázkodtatás
További négy alkalommal vedd észre, amikor álságosan megalázkodsz, vagy mikor egy másik embertől várod, hogy tegye Ő ezt meg neked. A kérdés:
Miért hajtasz álszent fejet?
Mitől félsz, hogy a másik fejét magad alá hajtatod?
