Nem kell megváltoznod!

Mint kisvirág az erdőszélén, leszel-e?

Emlékszem egy történetre, amit mindig csillogó és a boldogságtól könnybe lábadt szemekkel mesélt Éva néni, ki sokat látott és sokat hallott szerte a világban.

Ez a történet, ahogyan Ő elbeszélte, igaz, mint a nap, amelyik felkel minden reggel. Ez a történet nem csupán rólad, hanem mindannyiunkról szól.

Egyszer volt, hol nem volt, egy apró vidéki falucska szélén volt a nagy erdő. Mindenki csak így nevezte, mert ki elindult felfedezni egy idő után mindig visszafordult.

Ebben az erdőben randevúzott először a falu legszebb leánya és a bádogos fogadott fia.

Hazafelé, ahogyan kézenfogva kiértek az erdőből, a leány kezében ragyogó, frissen szedett virág magja a földre hullott. Mindezt persze senki észre sem vette, a fiatalok boldogan szökdeltek a templomba, ahol évekkel később örök szerelmet fogadtak egymásnak.

Ahogyan teltek a hetek és az első nagyobb esőzések elmúltak, az erdő szélén, a nagy tölgy alatt egy új élet vette kezdetét észrevétlenül.

Fittyet hányva a hangyák megszokott útvonalának és néhány növény elhaladásának, egy virágkezdemény bújt elő a földből. “Önző módon” az életre tört, s megszületett.

Igenám, de a kezdeti lelkesedését visszafogta, amikor már harmadnapja érezte a föld édes illatát, de szemernyi nap nem sütött reá, mert a nagy tölgy árnyékban tartotta.

Napról napra kókadozott és úgy hitte, Ő már csak ilyen. Semmire sem jó, csak úgy van és egyébként is, olyan hiábavalónak érezte magát.

Ahogyan körbenézett, mindig irigykedve vette észre, ahogyan a moha a fa torzsén kéjesen fetreng, vagy a nagy tölgy uralja az erdő bejáratának egészét.

Gyakorta figyelte az embereket is, milyen szerencsések, hogy arrébb tudnak menni, ha akarnak. Micsoda szabadság, sóhajtotta mindig. Irigy volt a lábakra és vágyakozott, hogy Ő is valami más legyen. Bárcsak lenne szabad akarata a virágoknak is, álmodozott mindig.

Mígnem óriási vihar kerekedett az egyik nyári éjszaka, hatalmas villámlással és tornádó erejű széllel. Az egyik villám a tölgy hatalmas ágába csapot, aminek következtében lombkoronájának jelentős része a földre zuhant. Az éjszaka hátralevő részében csak esett és esett, csak hajnaltájt hagyott alább.

Az óriási esőzés után hatalmas sóhajjal ébredt az erdő. A nagy szárazságot követően mindenkinek jól esett ez a végeláthatatlan vihar és a nap első sugarai is megjelentek a horizonton.

A horizonton majd azon túl. Innen, az erdő szélétől, egészen a kisvirág szirmáig ért a fény.

Ezen a napon először érte napsugár a virágot, aki önmagára nem ismerve elkezdett nőni és nőni. A szirmai és a szára emelkedett és nyílt. Földöntúli érzéssel, egészen új színekben pompázott a kisvirág.

Ahogyan önmagáról megfeledkezve élte virágságát és boldogan ragyogott, egyre több növény és figyelő szempár szegeződött felé. Közel se, távol sem volt hozzá hasonló. Eddig a szürke takarásban egy önmagát ostorozó, mindig másnak mutatkozó kis növény, lehetőséget kapott megélni önmagát. Körbe sem nézett, csak létezett és élte virágságát. Mindenki számára Ő volt a legkülönlegesebb lény e vidéken.

Délután egy hangot hallott, mintha valami szólongatná. Ahogy figyelt körbe, észrevette, hogy a tölgyfa az, ki hozzá beszél.

Kisvirág! Végre hogy hallasz. Mióta itt vagy szólongatlak, de nem hallottál, mert úgy láttam, túlságosan el voltál foglalva azzal, hogy milyen rossz neked.

Akartam szólni, hogy egy darabig vigyázok rád és majd eltakarlak, mert még nőnöd kell, erősödnöd, hogy életed csúcspontján igazán kivirágozzál.

Sokszor láttam szomorúságod, de hiába szólongattalak, nem figyeltél.

Én évezredek óta élek itt az erdőben, így mindent látok és mindent hallok. Azt is tudtam, hogy bárhogy próbállak elérni, amíg Te nem hagyod, esélyem sincsen. Mégis bíztattalak és rengetegszer próbáltam üzenni, hogy nincs arra szükség, hogy megváltozz, úgy vagy jó, ahogy vagy. Nem kell senkinek és semminek megváltoznia, elég, ha képessé válunk azt élni, amire születettünk.

Annyi fölösleges szerepet és elképzelést veszünk magunkra, hogy már elfelejtjük azt, miért is érkeztünk.

Ám most a fergeteges viharnak köszönhetően – amit sokan a pokol tűzének címkéztek – „egy véletlen” folytán úgy alakult, hogy a nap életed középpontján elért hozzád. Pont akkor és pont úgy, ahogyan szükséged volt rá. Pedig Te sem így hitted, Te sem így gondoltad.

Bevallom Én sem tudtam, hogyan esik majd meg. Viszont az évezredek tapasztalata arra bíztatott, hogy ne adjam fel, hiszen olyan nincs, hogy rossz a vége, hiszen mindig minden változik.

Egy dolog azonban biztos, ha akarsz változtass, amiben tudsz, de ne akarj más lenni, mint aki vagy. Érezz rá a belső hangodra és lépésről lépésre hántsd le magadról a felvett szerepeket, elvárásokat és fiktív valóságokat.

Először elég, ha csak virág vagy, ha annak születtél. Először elég, ha csak nem akarsz más lenni, mint mi belőled fakad. Viszont ami fakad, azt ápold és vigyázz rá! Abban Te legyél a legjobb. Csak ragyogj és élvezd a varázsát. Segítsd, hogy a létre jöjjön. Ne tagadd ezt meg magad és mások előtt sem.

Csak engedd, hogy a létre jöjjön.

Először ennyi elég.

csakLAZÁN